Hétköznapi csodavárás: Majdnem sírtam

Egy általános iskola igazgatójával beszélgettem. Kérdeztem, hogy alakultak a hiányzások a lezárt tanévben. Elmesélte, hogy volt egy kisfiú, aki több mint 600 órát hiányzott és ebből több mint 400 igazolatlan. Mit lehet tudni a gyerekről? Nincs hol laknia. A szülei válnak. Egyik sem akarja a gyereket. Addig míg nincs jogerős végzés, nem dőlhet el a gyerek sorsa. Az idős beteg nagymama már ápol egy sérült testvért, így oda sem mehet. Pincelejárókban alszik. A legszörnyűbb az volt, amikor a gyerek előtt veszekedtek a szülők és mind a kettő hangot adott annak, hogy hozzá nem mehet....

....és valószínűleg "nyomós oka" is volt mind a két félnek.

Vizuális típus vagyok, ahogy a legtöbb ember. Megjelent lelki szemeim előtt a gyerek, ahogy egy 5-6 fokos hideg pincelejáróban, szakadt pokrócokkal betakarózik. Éhes. Elalszik és az éjszakai álom a legjobb dolog ami törénik vele azon a napon.

Később, ha egy ilyen gyereknek azt mondjuk, hogy a Mennyei Atya szeret téged vajon mire gondol? Amikor meghallja, hogy apa, vagy anya, akkor mi jut eszébe? Azt hiszem, hogy itt ezek a bizonyságot jelentő szavak kevesek. Semmik. Feleslegesek. Mit tehetek mégis? Adok neki enni. Megölelem. Hazaviszem, hogy aludjon egy jót. Megsimogatom. Ezek az azonnali segítségek. Mit tehetek még? Beszélek róla. Segítek abban, hogy felnőtt embertársaimban felmerüljön a kérdés, hogyan lehet megelőzni, hogy ilyen szülői viselkedések kialakuljanak? ...... Lehet, hogy zarándokolni kell menni, hogy megértsük, mekkora a felelősségünk apaként, anyaként, házastársként? És, ha megértettük, akkor legyen bátorságunk beszélni róla.